Mint az óceán: felül viharok tombolnak, szél tépi a felszínét, habot vet és örvénylik, de belül hűs, csendes áramlatok folynak. A felszín folyton küzd a levegővel, egymást marják, tépik; csatát csatára nyerve és veszítve, véget nem érően. Ami a vízen úszik: mint hangyák a bőrön: legszívesebben felborítaná, összetörné, elnyelné. ...de ahogy egyre beljebb haladunk, úgy elülnek az erők, elsimulnak és elhalványodnak a fények: ami fent tomboló erő, az odalent ringató áramlássá szelídül. Minden hatást, minden vonást, mintha egy nagy ismeretlen kéz egy másik nyelvre fordítana, míg legbelül nincs más, csak a körülölelő homogenitás: minden érzet egy, nincs változás, nincs idő.

Mint két óceán: külön-külön mindketten csak a saját harcukat vívhatják az éggel, és bármennyit is nyernek belőle, sosincs vége, akárcsak a tudás és a nem-tudás határának. Szeretném megtörni a világot, meghajlítani a teret, hogy a két óceánt egymásnak arccal fordítsam kiszorítva köztük az eget a semmibe, míg a két óceán minden viharja, hulláma, habja és örvénye össze nem ér. Akkor értelmét vesztené minden tombolás: egyik sem az éggel viaskodna, nem lenne többé ár és apály: ahol az egyik visszavonul, azt a másik kitölti, ahol az egyik támad, ott a másik megadja magát, mint egy véget nem érő táncban.

Felfal minket. Nyersen és szárazon. ...és még vizet sem kér hozzá. Saját vérünkket facsarja ki belőlünk, hogy azzal oltsa mellé a szomját. ...hogy könnyebben és jobban csússzunk, hogy többet vehessen belőlünk. Mi tápláljuk testünkkel és lelkünkkel nap mint nap. ...és mikor csak csábíva vagy könyörögve néz, és mi minden erőnket összeszedve megpróbálunk ellenállni, akkor megszólal azon a nyelven, amin csak ő és mi beszélünk. A félelem nyelvén, a fájdalmak nyelvén, a csalódások nyelvén, a lustaság nyelvén, de leginkább a hit nyelvén, hogy lehet több. ...hogy van több, hogy van jobb, és hogy az jár.

Favágó, aki lemetszi az ágakat, kifordít a földből, leveri a földet a gyökerekről, majd lemetszi őket - elválasztva mindentől. Egynek hazud, hogy aztán ízekre szedve szolgáljuk: feldarabol, hogy az egyik darab asztallábként álljon, a másik meg tüzifaként égjen el. Behúzza az egészet az egészben, az Egyet egyekké teszi. Égni: célnak hazudja, mi csak átmenet. Meleget adunk, s azon megfő a leves: testünkkel és lelkünkkel tápláljuk.

Elvek, szempontok, szimbólumok: olyan szépen szolgálnak minket. Ahogy döntünk és ítélünk, véleményünket ugyanazokra a szavakra és képekre fűzzük fel. Mindegyik egy-egy kirakós darab, mely saját és mások gondolataihoz, tetteihez és élethelyzeteihez már-már túl könnyen és túl tökéletesen illeszkedik. ...és mikor nagyító alatt fókuszálunk: hirtelen nem csak a kirakós oldala sokszorozódik meg - még több darabhoz illeszkedésre adva lehetőséget -, de a kezünkben lévő darab is újabb és újabb oldalait mutatja meg. ...és lám, újra illeszkedik, noha máshogy, mint először. A kérdések felől nézve ezer és ezer válasz, életünk ikonikus elvei mintha tökéletesen kiadnák a választ: hogy azon a kis darabkán az a felhő vajon hogyan kanyarodik tovább, az árbóc végén van-e zászló, vagy hogy hová megy a fiú. ...de a nagy kép mégsem áll össze: mert ahogy a válasz egyik felével megválaszoljuk a kérdést, azzal adódik, hogy a másik felével mihez és hogyan kéne kapcsolódni, de azt a kutyát nem merjük a fiú mellé tenni. Egy-egy választ olyan könnyen hozzá passzintunk mindenhez - észre sem véve, hogy közben ezerszer is forgatjuk. Az a kék paca a fehér paca mellett, igen, az egy ruha darabja, hopp, de illik ide is, felhő az égen, vagy más, egy zsebkendő csomagolása. ...de ha kell: felmutatjuk: én ebben hiszek, a kék-fehér darabban. Hogyan? Leginkább mindenképpen, de még inkább bárhogyan.

Elvek, szempontok, szimbólumok: felőlük nézve fáj összerakni a képet. Szétfeszítik a két dimenziót: a jót és a rosszat, a könnyűt és a nehezet, a sötétet és a világosat. Bármit. Ha sorba rakod, egyszer csak a végének kéne a közepébe illeszkednie merőlegesen. Szét akarnak feszíteni engem is.

Elvek, szempontok, szimbólumok: megalázzuk és lecsiszoljuk őket, míg minden darab éppen olyan nem lesz, mint a többi. ...míg éppen annyira nem illenek egymáshoz, mint a formára vágott kockakövek, és akkor végre rakhatjuk őket egymás mellé, és azt mondhatjuk rend van. Megerőszakoljuk és kihasználjuk őket kényünk és kedvünk szerint, hogy szilárd alapot adjanak lépteinknek, amint jó és rossz felől ítélünk nap mint nap.

Elvek, szempontok, szimbólumok: mint a gyermek a kavicsokkal, úgy próbálok meg játszani velük. Óvatosan, nehogy eltörjenek.

Önmagunk definíciója oly biztosnak tűnik, de ki lenne az, aki odatennék a fejét a tökre, hogy csapja le a bárd, ha téved magával kapcsolatban. Ha nemcsak, hogy nincs lelkének vagy személyiségének olyan bugyra, mely szeme elől rejtve maradt, de alapvető kérdésekben is egészen más és máshogy mozgatja, mint azt önmaga hinné. Hányszor volt, hogy emberek, kik erősnek, magabiztosnak tűntek egy nem várt helyzetben összeomlanak? ...és hányszor volt, hogy gyenge, esendő emberek az utolsó pillanatban abban lelik meg az életük értelmét, hogy feláldozzák magukat másért? ...hogy aztán utólag hősnek kiáltsák ki, ki előtte senki volt. Lehet, hogy kevésszer, de sosem tudhatod, hogy nem te vagy-e az, akivel ez meg fog történni.

Sokszor, ha elképzelem magam, arcokat látok magamon, maszkokat. ...és elképzelem, hogy leveszem őket: egyiket a másik után, hogy megtaláljam, mi van legalul. ...és azt várom, hogy legalul nincs semmi, csak üresség, nyers üresség, a végtelen letisztult egyszerűség, az egy. ...de nem. Egyik arcot a másik követi. A hőst a gyenge, mert a hős minden ereje és motivációja félelmeken alapul, bizonyításból táplálkozik és elismerésért könyörög. Így hát leveszem. ...és ott a gyenge, akinek ha megértem a félelmeit, hogy mi az az elfeledett seb, az a gyerekkori pillanat, az a felnőtt sosem várt fordulat, ami nyomot hagyott benne, akkor kivirágzik bennem a megértés és elfogadás, és levehetem a gyenge arcát, ami alatt ott a szerzetes, aki kívülről néz, aki megérti a dolgok folyását, aki magába ölel mindent, de lám, mintha ez a távolságtartás nem lenne őszinte, és kisejlik alóla a gyenge is, aki nem küzd és inkább elmenekül, és kisejlik alóla az erős, aki megtagad mindent, és kisejlik alóla a gonosz, aki csak felvette a szerzetes képét, hogy másokat becsapjon, vagy hogy még inkább önmagát, és a gonosz mögött ott van a szerzetes megint, aki mindent megért, és nem lát se jót, se rosszat, és így tovább. ...és nincs vége, egyik arc a másikba vezet, mint egy vég nélküli labirintus: ugyanazokon a szobákon mész keresztül, de folyton más ajtókon. Az út mindig változik, a lépések mindig mások, de sosem érkezel új helyre. Ugyanoda jutok folyton, csak máshogyan.

Ezért: hogy járjam ezt az utat, mert a buta időről időre előkerül az arcok közül, lelkesedéssel töltve meg a testet, mi a lépéseket teszi, hogy tovább, talán a következő ajtó mögött, hiszen ezt az ajtót még nem láttad, talán ott van egy másik szoba vagy a semmi, ahonnan nincs tovább.

Aztán észre se veszem majd, és elröppent minden, és véget ér az út az egyik szobában. Ki tudja, melyikben...