Önmagunk definíciója oly biztosnak tűnik, de ki lenne az, aki odatennék a fejét a tökre, hogy csapja le a bárd, ha téved magával kapcsolatban. Ha nemcsak, hogy nincs lelkének vagy személyiségének olyan bugyra, mely szeme elől rejtve maradt, de alapvető kérdésekben is egészen más és máshogy mozgatja, mint azt önmaga hinné. Hányszor volt, hogy emberek, kik erősnek, magabiztosnak tűntek egy nem várt helyzetben összeomlanak? ...és hányszor volt, hogy gyenge, esendő emberek az utolsó pillanatban abban lelik meg az életük értelmét, hogy feláldozzák magukat másért? ...hogy aztán utólag hősnek kiáltsák ki, ki előtte senki volt. Lehet, hogy kevésszer, de sosem tudhatod, hogy nem te vagy-e az, akivel ez meg fog történni.

Sokszor, ha elképzelem magam, arcokat látok magamon, maszkokat. ...és elképzelem, hogy leveszem őket: egyiket a másik után, hogy megtaláljam, mi van legalul. ...és azt várom, hogy legalul nincs semmi, csak üresség, nyers üresség, a végtelen letisztult egyszerűség, az egy. ...de nem. Egyik arcot a másik követi. A hőst a gyenge, mert a hős minden ereje és motivációja félelmeken alapul, bizonyításból táplálkozik és elismerésért könyörög. Így hát leveszem. ...és ott a gyenge, akinek ha megértem a félelmeit, hogy mi az az elfeledett seb, az a gyerekkori pillanat, az a felnőtt sosem várt fordulat, ami nyomot hagyott benne, akkor kivirágzik bennem a megértés és elfogadás, és levehetem a gyenge arcát, ami alatt ott a szerzetes, aki kívülről néz, aki megérti a dolgok folyását, aki magába ölel mindent, de lám, mintha ez a távolságtartás nem lenne őszinte, és kisejlik alóla a gyenge is, aki nem küzd és inkább elmenekül, és kisejlik alóla az erős, aki megtagad mindent, és kisejlik alóla a gonosz, aki csak felvette a szerzetes képét, hogy másokat becsapjon, vagy hogy még inkább önmagát, és a gonosz mögött ott van a szerzetes megint, aki mindent megért, és nem lát se jót, se rosszat, és így tovább. ...és nincs vége, egyik arc a másikba vezet, mint egy vég nélküli labirintus: ugyanazokon a szobákon mész keresztül, de folyton más ajtókon. Az út mindig változik, a lépések mindig mások, de sosem érkezel új helyre. Ugyanoda jutok folyton, csak máshogyan.

Ezért: hogy járjam ezt az utat, mert a buta időről időre előkerül az arcok közül, lelkesedéssel töltve meg a testet, mi a lépéseket teszi, hogy tovább, talán a következő ajtó mögött, hiszen ezt az ajtót még nem láttad, talán ott van egy másik szoba vagy a semmi, ahonnan nincs tovább.

Aztán észre se veszem majd, és elröppent minden, és véget ér az út az egyik szobában. Ki tudja, melyikben...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.