Mint az óceán: felül viharok tombolnak, szél tépi a felszínét, habot vet és örvénylik, de belül hűs, csendes áramlatok folynak. A felszín folyton küzd a levegővel, egymást marják, tépik; csatát csatára nyerve és veszítve, véget nem érően. Ami a vízen úszik: mint hangyák a bőrön: legszívesebben felborítaná, összetörné, elnyelné. ...de ahogy egyre beljebb haladunk, úgy elülnek az erők, elsimulnak és elhalványodnak a fények: ami fent tomboló erő, az odalent ringató áramlássá szelídül. Minden hatást, minden vonást, mintha egy nagy ismeretlen kéz egy másik nyelvre fordítana, míg legbelül nincs más, csak a körülölelő homogenitás: minden érzet egy, nincs változás, nincs idő.

Mint két óceán: külön-külön mindketten csak a saját harcukat vívhatják az éggel, és bármennyit is nyernek belőle, sosincs vége, akárcsak a tudás és a nem-tudás határának. Szeretném megtörni a világot, meghajlítani a teret, hogy a két óceánt egymásnak arccal fordítsam kiszorítva köztük az eget a semmibe, míg a két óceán minden viharja, hulláma, habja és örvénye össze nem ér. Akkor értelmét vesztené minden tombolás: egyik sem az éggel viaskodna, nem lenne többé ár és apály: ahol az egyik visszavonul, azt a másik kitölti, ahol az egyik támad, ott a másik megadja magát, mint egy véget nem érő táncban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.